Szeretettel köszönetelek!

Örülök, hogy itt vagy.

Néhány éve olvastam egy cikket, mely szerint az emberek elenyésző része (pontos számra nem emlékszem) olvas rendszeresen.( Mit jelent a rendszeres olvasás? Erre a kérdése egy későbbi alkalommal térek ki. ) Azóta tudatosan figyelem a környezetemet, felmérést végzek, és minden alkalommal a szívembe mar az érzés, hogy a cikk írójának mennyire igaza van. Nemcsak nem olvasnak, de vannak olyan ismerőseim, akik túl a 30-on büszkék rá, hogy még életükben egy könyvet sem (a kötelező olvasmányokat is beleértve) olvastak el. Az igényeiket kielégíti a ValóVilág és egyéb trutymók, amiket a televízio beleönt a fejükbe.

Mi könyvfaló család vagyunk, de bizony nehézségbe ütközöm, amikor igényes irodalmat szeretnék venni valamelyik szerettemnek. A boltok tele vannak színesebbnél színesebb áruval (felnőtt és gyermek közönség számára egyaránt), a gyönyörű külső mögött azonban legtöbbször nagy nihil van. Manapság pedig már a könyvesboltba sem nagyon járnak az emberek, mert az internetes kereskedők nagyobb akciót nyújtanak, mint ha bemegyünk a klasszikus áruházba és bele is tudunk nézni abba, amit megvásárolunk. Tehát még inkább a külső dönti el, hogy megvásárolunk-e egy irodalmi művet vagy sem.  Ott vannak persze a könyvtárak és antikváriumok is, amiket a magam részéről nagyon szeretek,  annyira, hogy külön bejegyzést szánok nekik. J

Szeretném megosztani Veletek, hogy a milyen irodalmat forgattunk a héten (valójában a férjem nem „forgat” semmit, mert e-könyv olvasót használ) és várom a Ti beszámolótokat is, ha találtok egy-egy érdekes regényt, verseskötetet, novellát, egyéb irodalmat.

Segítsük egymást megtalálni az értékes írásokat!

Ha egy idézet, vers keltette fel a figyelmeteket, vagy van kedvenc, amit hordoztok magatokkal biztatásként, segítségként, kérlek, osszátok meg a blog olvasóival.

Mai napra egy verset hoztam.

Reményik Sándor: Egy lélek állt

Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!"

És szólt az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."